Tisztelt Jelenlévők, Kedves Barátaim,
1. Nagy megtiszteltetés számomra ez a meghívás, az hogy beszélhetek Önök előtt…, azaz csak beszélhetnék, ha éppen nem ütött volna le számos kellemetlen tünetével lábamról ez a nátha vagy micsoda. Különös bűntudatot érzek a mulasztásom miatt, mert noha nem vagyok kitüntetések gyűjtője vagy számontartója, de ha az íróasztalomnál ülök, velem szemben évek óta ott áll Bibó István asztali szobra, amellyel éppen Önök tiszteltek meg, tüntettek ki. Ez a szobor, ez a kitüntetés, az ábrázolt személy révén a holnap – illetve ma? – délelőtti elmulasztott megjelenésen túl is kötelez.
2. A szervezők azt kérték, ha lebetegedtem is, amennyiben úgyis leírtam, küldjem már el az elmondásra szánt szöveget, felolvassák. Persze, hogy nem írtam le, úgy terveztem séróból mondom el, de most, zúgó fejjel, előző délután, hát próbálom megírni.
Szóval az előadást két bon mot-val terveztem kezdeni. Arra kértek föl, mert ez a szónokok mindenkori feladata, hogy beszéljek a köztársaság állapotáról. Mármost szigorúan véve a felkérést, készülhetnék a lehető legrövidebb beszéddel. Ez lehetne akár egy két soros József Attila parafrázis:
S mit úgy hívtunk: köztársaság, az nincsen. Utolsó avas morzsáit rágjuk.
A másik csak egy napi hír, amely szerint a magyar urak ellopták a korrupcióellenes küzdelemre küldött pénzeket. Ha a történelem színpadi vagy általában irodalmi mű lenne, erre azt mondanánk, ez a végjáték, innen nincs tovább. Ez már bruhaha, komédia. De hát ismerjük el, mi mást is tehettek volna? A dilemma így szólt ugyanis: visszaküldeni azt a pénzt az Európai Uniónak, vagy ellopni. És hát visszaadni még sokkal-sokkal kínosabb, mint ellopni! Hiszen Lánczi András valamikori haverom nemrégiben pontosan megmondta, "amit korrupciónak neveznek, az gyakorlatilag a Fidesz legfőbb politikája". Mégsem végjátékozom, mert tudom, hogy régen oda az igazság, ez még nem a végjáték, és ha mégis, akkor a bő évszázada tartó, és ki tudja, mikor ér majd tényleg véget. Igazából – és ez, tudom, nem visszaélés a holtak némaságával –, Ady Endre mai szavaira lennék kíváncsi, mert erről nála ékesszólóbban senki nem szólhatna. Elsőként talán megkérdezné, hogy – Ugyan, magyarjaim, mit csináltatok az elmúlt százhúsz évben, ha itt tartotok? Neki már újsütetű debreceni hírlapíróként is az volt a véleménye, hogy Magyarország helyén rövidesen fehér folt lesz a térképen ezzel a felirattal: „Magyarország volt, de ellopták.”. És a máról talán így is szólhatna: „Most már nagyon jó, mert nem lehet rosszabb” –, de ha ezt mondaná, szerintem tévedne. Mi, ha okosabbak nem is, de biztosan tájékozottabbak vagyunk nála, mert látjuk azt, mi minden történt azóta, hogy ő nincs. Van ennél is lejjebb.
Mert röviddel ezelőttig, sokunk számára értelmes gondolatnak tűnt a Nemzeti Együttműködés Rendszerére úgy tekinteni, mint valami provizóriumra, amely olyan elhajlás, amellyel bűneinkért büntetett Orbán bombasztikus kedvence, a „Történelem Ura”, és amin, ha döcögve is, de túllendülünk az első alkalmas pillanatban, de mindenképpen rövidesen.
3. Ezzel szemben legalább két új jelenség elég tisztán látható. Először is a Nemzeti Együttműködés Rendszere konszolidációs szakaszához érkezett. Nem tudhatjuk persze, hogy a konszolidációban meddig jut el, de e dolgát megkönnyíti, hogy nincs kihívója. Lehetséges ellenfelei pedig, alapvetően talán jóravaló emberek, úgyszintén kiváló magyar urak, akik persze a bukás pillanatában majd ellene fordulnak, de most tán fintorogva kompromisszumot kötnek a létezővel.
Másodszor, biztosan látszik, hogy még távol vagyunk a miniszterelnök által elérni vágyott végponttól, azaz a Nemzeti Együttműködés fejlődése korántsem zárult le, az állítólagos székely mondást átírva elmondhatjuk róla, hogy „ez valami és mén is valahová”. Beszélhetnék éppen arról is, szerintem hova tart, de ez mindig bizonytalan terep, mert amint erre Kossuth rámutatott „A politika az exigenciák művészete.”, és erről még Orbán is hallott, de ha nem hallott volna, akkor is tudja. Terveit, ha időlegesen is, alárendeli a lehetőségnek. Abban viszont egészen biztosak lehetünk, hogy az általa vágyott végpontban – legyünk bár szocialisták, liberálisok, bázisdemokraták, konzervatívok, NEResek vagy neonácik – mindannyiunk élete nehezebb és bizonytalanabb lesz, annál is, mint amilyen most.
4. Hiú remények, cselekvési kihívások. Az ellenzéki pártok és politikusok megszédülve a Fidesz pillanatnyi népszerűségétől és szenvedve saját fantáziátlanságuktól – kicsiny sajkájukat a Fidesz nagy hajójának farvizén billegtetve, legyen szó menekültügyről, terrorveszélyhelyzetről, az olimpiáról vagy akár csak az Arcfelismerő Központi Hivatalról, az erkölcsi megalapozás minimumát is feledve – meddő, a választópolgár számára értelmezhetetlen kompetenciavitákba bonyolódnak. Magyarul, szerintük ők ugyanazt valamivel jobban csinálnák. Noha ehelyett kardozni kellene, ellenvéleményt kellene harsogni. Amit tesznek sem nem helyes, sem nem erkölcsös, sem nem elhihető alapja az ellenzéki beszédnek. Engedelmükkel megint átfordítom József Attila egyik sorát: „…ügyeskedhet, nem fog a macska// egyszerre kint s bent egeret.” Ha a macska az autoriter állam, akkor a szabadság egerét kint kell megfogni, nem pedig belül az állam-macskában. Ami a macskában van, az már rég nem az egér, hanem csupán az a nem étvágygerjesztő valami, amivé a macska emésztése átalakította.
Az ész csele. A baloldali és/vagy liberális közgazdászok, akik pedig nem árulták el eszményeiket folyamatosan az ész cselének áldozatai. Az elmúlt években, természetesen helyesen, rámutattak NER gazdaságpolitikájának tarthatatlanságára és fenntarthatatlanságára. És kimondták vagy sejttették, hogy ebből hamarosan gazdasági összeomlás, káosz következik. Csakhogy van itt egy halk kérdés: A világ közel kétszáz országából vajon hány rendelkezik kompetens, a nemzet érdekeivel számot vető, előretekintő és bölcs gazdaságpolitikával? Valószínűleg túlzó számot mondunk, ha azt állítjuk, hogy hatvan. És milyen gyakori az államcsőd? Évente nulla vagy egy-kettő. Egész földrészeket tudunk mondani, ahol nagyítóval, ha lehet egyáltalán jó gazdaságpolitikai példát találni. Vagyis az inkompetens, rabló, csoportérdekeknek alárendelt „fenntarthatatlan” gazdaságpolitika akár hosszabb távlatban is létezni tud.
A társadalompolitikában sincsen ez másképp. A történelemre tekintő kínai bölcs szerint: Kínában ekkor elviselhetetlen viszonyok uralkodtak. És ezek a viszonyok hatszáz évig álltak fenn. Mi is ismerjük ezt a helyzetet. Hasonlóan fogalmaztak a százötven év török hódoltságról a hazai történészek.
És nem kell túl messzire mennünk. Például a Horthy rendszer európai perspektívában, ha Bethlen István révén volt is némi modernizációs kapacitása, azért csak merő anakronizmus volt. Viszont egyúttal kifejezetten stabil is.
Mindezt nem azért hoztam fel, hogy elkeserítsem Önöket. Hanem azért, hogy ne a Történelem Néma Urától vagy a nyugati felmentő erőktől várjuk a megoldást. Hanem, hogy alapvetően a mi cselekedeteink formálják saját jövőnket.
De hogyan tegyük és hogyan ne? Ebben a teremben is akad néhány titkos miniszterelnök-jelölt. A baloldal szeret megoldatlan egzisztenciális és strukturális problémái megoldása helyett pótcselekvésekhez menekülni, holott napnál világosabb, hogy új szervezet(ek)re és mindenekelőtt új eszményekre lenne szüksége. Például ez a folyamatos és széllelbélelt miniszterelnök-casting, valljuk be végre, nevetséges. És ez valóban olyan, mintha házat szeretnénk, de nincsen még se telkünk, se téglánk, mi mégis azon hergelnénk egymást, milyen képet akasszunk majd ki a nappaliban. Ami persze fontos lesz, csak nem most.
5. Nézetem szerint a 89-es eszményeken alapuló alkotmányosság védelme mellett aligha van fontosabb feladatunk, mint a személyes és csoport-autonómiák védelme. Ez egyébként részévé lesz az alkotmányosság védelmének, hiszen alkotmányosság és szabadság szinonimák. Azt, ami ma van, Bibó István nyomán a legtalálóbban dúvad államnak nevezhetjük. A dúvad állam minden cselekedete az uralom fenntartásáról szól. Ennek, ez is Bibó intenciója, minden megnyilvánulását fel kell számolni.
De hogyan? Oda jutottunk, hogy miután az alkotmánybírák, noha megtehették volna, nem védték meg az alkotmányosságot és vele a szabadságot, a rektorok, noha megtehették volna nem védték meg az egyetemek autonómiáját és vele a szabadságot, a püspökök, noha megtehették volna, nem védték meg a vallásszabadságot és egyúttal az általános szabadságot, a kamarák, noha megtehették volna, nem védték meg a szakmákat és ezzel a szabadságot és mindannyian, noha megtehettük volna, nem védtük meg a sajtó szabadságát és vele az általános szabadságot, ezért szabadságunkat egyénileg és csoportosan már a házunk küszöbén kell megvédenünk. Ez nehezebb, de nem lehetetlen.
5. Szükségünk van jelszavakra, olyanokra pedig, amelyek morális és értelmi jelentést egyaránt hordoznak. Most is mondanék hármat:
Békét! A nemzeti együttműködés folyamatos, ha éppen nincs ellenség, önmagával is folytatott háborúskodás. Ezzel szemben nem csak jó okunk van a béke hirdetésére, ez kötelességünk is. Mindenekelőtt békét kell kötnünk saját magunkkal. Ennek érdekében le kell zárnunk a Kis János által százéves pernek nevezett háborúskodást a modern Magyarország és a történelmi Magyarország hívei között, le kell zárnunk ezt a kihűlt, de a mindennapjainkat máig mérgező testvérharcot. Békét kell kötnünk a szomszédainkkal is, ehhez be kell látnunk, hogy a nemzetegyesítés lehetséges útja a tekintélyes, stabil, békés Magyarország. Békét kell továbbá kötnünk Európával, az Európai Unióval. Belátjuk, hogy a jövőben nem rombolnunk, hanem építenünk kell Európa közös értékeit, amelyek a saját értékeink, és az ezek képviseletéből, megvalósításából ránk eső terheket is viselnünk kell.
Viszont nem köthetünk békét az egyenlő méltóság elutasításával. Minden emberi lényre, legyen bár hazájából száműzött nálunk már idegen, a közös méltóság hordozójaként tekintünk. Nem köthetünk békét a szegények és a romák megalázásával, a rettenetes züllöttséggel, a mindent átható korrupcióval. Nincs béke a közvagyon és a demokratikus értékek prédálóival.
Szabadságot! A szabadság és az alkotmányosság egylényegűek. Nem fogadjuk el, hogy a magyar népet a politikusok jóléti hazugságai jobban érdekli, mint a szabadság ügye. A Negyedik Módosítás óta, ha az alkotmányra a társadalmi értékek foglalataként tekintünk, Magyarországnak nincsen alkotmánya. Tudjuk, hogy az alkotmányosság képviselete nem a fékezhetetlen kreativitás terepe. A követendő mintának a 89-90-es jogállami forradalom alkotmányosságának szerkezeti megoldásait tekintjük, ami kiegészíthető erős társadalmi ellenőrzést megvalósító olyan közjogi szerepet kapó e-demokratikus intézményekkel, amelyek megmozdítják a lomha állam-gépet, de amelyek ugyanakkor a képviseleti demokráciát nem teszik kétségessé. A kampány- és pártfinanszírozást kivesszük a bűn világából. Az alkotmánybíráskodást és a független intézményeket helyreállítjuk.
A szabadság megteremtése közös ügy, az alkotmányos jobboldal és az alkotmányos baloldal közös vállalkozása!
Szolidaritást! Az alkotmányos patriotizmus eszményeinek megfelelően egymásra mint a politikai közösség egyenrangú tagjaira tekintünk. Konzervatív vagy baloldali liberálisok, szocialisták, hívők és nem hívők természetesen vélekedhetnek eltérően a szolidaritás követelményéről, abban azonban bizonyára egyetérthetnek, hogy az individuum jogainak tiszteletben tartásával, felelősséggel tartozunk egymásért. Remélem még talán abban is, hogy például a gyerekéhezés mindannyiunk számára elviselhetetlen erkölcsi teher.
Legyen köztársaság! Éljen az alkotmányos Magyarország! Éljena jog! Éljen mindenki a jogaival!
Köszönöm a figyelmet.
A beszéd szerkesztett változata a Népszabadság Online-on olvasható.
