Beszélgetőkönyv,
azaz két egymást kedvelő magyar értelmiségi beszélget. Lengyel László szerintem ezt itt nagyon jól csinálja, indokolt mértékben mutatja meg erdélyi, eszmetörténeti, irodalmi, társadalomtudományi műveltségét – ha el is meséli (mondjuk, ez engem annyira nem érdekel, mert mindenki őse mindenki őséhez többször is közel került), hogy kettejük székelyföldi elei miként is találkozhattak volna –, de hetykeségét, hübriszét hátravonja, világossá teszi, hogy ezúttal elsősorban nem magát, hanem Markó Bélát kívánja megmutatni. A kérdező Lengyel László ezúttal kíváncsi és barátian közeli. Hangütése: „Könnyen lehet, hogy az a korszak, a rendszerváltás kora, amelyről a legtöbbet beszélünk ebben a könyvben, éppen most zárul le. S benne a mi életünk és működésünk kora.” (8.o.), bizony, engem is érint. Mennyire lesz ez a könyv népszerű? Gyanítom ma még nem, talán majd egyszer, akkor sem az ún. nagyközönség számára. Érdekessége mindazonáltal nem filológiai, Markó Béla az irodalom és politika nálunk mindig súlyos és mindig súlyosan terhelt viszonyát, másként, ahogy korábban volt, újból érdekessé tette. Nem a költő akar politikát csinálni, hanem a politikus a költő. De én most nem erről szeretnék írni, vagy ha mégis, akkor csakis szándékom ellenére. A könyv egyik legelső vonása, és erről nem Lengyel és nem is Markó tehet, az a „magyar” szónak, alig hihető, alig megszámlálható gyakorisága. Ebben a könyvben, ehhez nem kell a magyar szót leírni, minden magyar, a magyarunk pedig nem valami ijesztő környezeti jelenség, nem kellene azt folyton megszelídíteni, és nem kell vele küzdeni sem. Ha tíz magyarból csak minden ötöt kivennénk, a könyv jóval rövidebb lenne. Ez nagyon érdekes. A magyarozást, akárcsak magát a nyelvet, rajtunk kívül nem értheti senki sem. De mi mégis.
„És ne gondold, hogy kihalnak/ Sujtott népek hirtelen”
Annakidején Joyce is az íreket akarta ébreszteni, de azután elege lett, kerülő utat választott és a látszat szerint legalábbis, fel is adta „ha nem tudunk változtatni az országon, változtassunk a témán”. Mi magyarok, ha hiteink szalmalángként lobbannak is el, ebben igencsak makacsak vagyunk. A magyaron kívül alig van olyan nagy irodalom, amely általában tragikusan (Kölcsey,Vörösmarty), máskor leíróan (Petőfi), olykor meg humorral ironikusan (Esterházy), esetleg groteszk ellentétébe fordítva (Örkény), sőt szenvtelen-objektív hanglejtésben is (Ottlik), de mindig fősodrában vív már két évszázada a nemzethalállal. És, ha nem lenne a kétszáz éve tartó eme kardozás ama szörnnyel, a nemzethalállal, amely majd a semmibe lök, akkor valószínűleg már nem lenne, legfeljebb itt-ott a falvakban várna az ébredésre, az ébresztésre ez a szép és társtalan keleti nyelv.
Csak mutatóban pár alapmondat:
„Te lásd meg, ó sors, szenvedő hazámat,/ Vérkönnyel ázva nyög feléd!/ Mert kánya, kígyó, féreg egyre támad,/ És marja, rágja kebelét./ A méreg ég, és ömlik mély sebére,/ S ő védtelen küzd egyedül,/ Hatalmas, ó légy gyámja, légy vezére,/ Vagy itt az óra, s vég veszélybe dűl!/ ... Törvényem él. Hazád őrcsillagzatja/ Szülötti bűnein leszáll;/ Szelíd sugárit többé nem nyugtatja/ Az ősz apák sírhalminál./ És más hon áll a négy folyam partjára,/ Más szózat és más keblű nép;/ S szebb arczot ölt e föld kies határa,/ Hogy kedvre gyúl, ki bájkörébe lép.” (Kölcsey Ferenc: Zrínyi második éneke)
„S a sírt, hol nemzet sülyed el,/ Népek veszik körül,/ S az ember millióinak/ Szemében gyászkönny ül.” (Vörösmarty: Szózat)
„Ez a nemzet mégis árva,/ Mégis rongyos, mégis éhes,/ Közel áll az elveszéshez.” (Petőfi Sándor: A magyar nemzet) „…Buda a magyar fővárosnak a Duna folyam jobb partján fekvő része. Ősi település. Már a bronzkorban város volt. Túlélte sorra a lakóit, keltákat, rómaiakat, hunokat, gótokat, longobárdokat, avarokat, valószínűleg túl fog élni bennünket, magyarokat is…” (Ottlik Géza: Buda)
Mindez nem szenvelgés. Mert tudjuk, a nemzetekből a szellem facsar nedves jogokat és jajokat is, és hát ma is belesajog a szív, ha felidézzük azt az 1990-es marosvásárhelyi képet, melytől, mondhatom, soha sem szabadulok, nem is akarok; látom a hatalmas marosvásárhelyi tömeget, amely az egyéni gesztusokat sokszorozó individuumoknak a tömegben kivételesen nem olvadozó sokasága, mivel minden tagja egy-egy saját, magyar nyelvű könyvet emel a magasba. (Ehhez csak az észtek éneklő forradalma volt hasonlítható, amikor, kicsit ugyan előbb, de ugyanebben a történelmi pillanatban a szovjet tankok lövegcsövei előtt háromszázezer észt énekes énekelte el a szabadságot. Abba is sajdult a szív, ám ott az éneklés gesztusa miatt nem az egyén maga, hanem a kollektívum szólt tiszta hangon.)
Az anyanyelv, mesélhetnek erről a hazai svábok, szlovákok, szerbek, romák, az értelmiség nélkül a konyhába szorul, sorvadozik. Nincs nyelv és nincs nemzet sem a nyelvet használó értelmiség nélkül. A Domokos Gézák és a Markó Bélák az utolsó pillanatban érkeztek meg 1990-ben, amikor az erdélyi magyar értelmiség a szó szoros értelmében a bőröndjein ült. És nem csak román hatalom miatt következhet be az újabb omlás. A magyarországi politikusok annakidején nem csak Trianon előtt Magyarországot, hanem a maiak Erdélyt is nagy bajba sodorhatják (197.o.). Sőt „egyébként is az a vesszőparipám, hogy mi a kiegyezés után azt a fél évszázadot, amely rendelkezésünkre állt Erdéllyel kapcsolatosan, elpazaroltuk.” (246. o.)
Azt mondjuk ki, hogy a történelmi tett megvolt: a magyar Erdély az 1990-ben kezdődött és mostanig tartó utolsó pillanatban megmenekült. Egyelőre. Nem véletlen, hogy Markónak is alapolvasmánya Dino Buzzati A tatárpuszta c. regénye, „hiába védtük meg az Erődöt, mert a tatárveszély múlhatatlan, és az utódok újra meg újra elveszíthetik, amit mi megnyertünk”.
A szász Erdélyt közben – erődjeik már múzeumi darabok –, és ez pótolhatatlan kulturális vesztesége mindannyiunknak, már örök időre elnyelte az idő. De ne szépítsük, nem az idő általában, hanem a diktatúra ideje nyelte el azt is. És hova tűnt mára az örmény Erdély? Ahogy Erdély párját ritkító vallási sokszínűsége is megfogyott; alig maradt valami az evangélikus, az örmény katolikus és a zsidó Erdélyből, és még ennyi sem az erdélyi székely szombatosokból és a megannyi más szerzetből. (Bözödújfalu karmos romjai a pusztulás ideje után, nem is mint az elhagyott zsidó sírkertek ecetfás, akácos, bozótos dőlt kövei, a beszáradt iszapon, örökre javíthatatlan, elrontott tárgyként emelkednek fel az apadó tóból.)
A havasok viszont, bármely keblű is legyen tövükben a nép, sokáig változatlanok lesznek (Ottlikozás).
Kérdezte Erdélyből Magyarországra autózva a költő, hogy én, akárcsak ő, otthonosnak érzem-e a havasokat. Mondtam, hogy nem otthonosnak, hanem szépnek. A budai hegyeket, a Mátra csúcsait, a Bükk fennsíkját, a Bakonyt és a Bakony alatt a Káli dombokat érzem otthonosnak. Úgy láttam, tetszik neki a válasz. Tágas e táj, ő fordítva érez.
Tény, hogy bensőséges viszonyt ápolok Markó Béla szövegeivel, azok nekem otthonosak és, miközben a költőt és a politikai esszék íróját soha nem választanám két személyre, a költővel magával még külön is szívbéli viszonyt ápolok. És hát persze, ettől nem függetlenül, ebben a mára oly rémes nyelvi hanyagsághoz szokott korban, a nagy műgonddal író, a több műfajú szövegeket jegyző személyt is kedvelem, a fegyelmezett, sőt zárkózott, minden szavát, minden helyzetben latra vető közférfiút is, sőt külön is a kisvárosból a nagyvilági életbe beleszokni kevéssé tudó vidéki fiút. Markó azok közé az alkotók közé tartozik, akik nem akartak az Értől eljutni az Óceánig, akik inkább kevesebbet markolva húzzák magukhoz az egészet. Ha úgy gondolja, akkor a Nagy Óceán látogassa meg őt.
Ennek az érzületnek mélye bizonyosan rokon szeretett Arany Jánosáéval, Ahogy Szalonta Aranyt, Kézdivásárhely őt sem szülte szalonba. Valahogy így: „És ne gondold, hogy kihalnak/ Sujtott népek hirtelen,/ Amig össze-zeng a dalnok/ S a nemzeti érzelem./ Tán veszélyt, vagy annak látszót,/ Vélsz a honra tűnni fel:/ Hát van lelked, a szent zászlót/ Épen akkor hagyni el!?”
Nekem nagyon bejön, hogy Markó hűségből, de nem azt ellenpontozva, egészen ingerülten utasítja el a nyálkás, főleg „anyaországi” Erdély-giccset, annak minden irodalmi allúzióját, aranyló kincsestárát, romantikáját. Emiatt is, miközben megértő azokkal, akik kijöttek, amíg csak lehet, a hegyek között akar élni. Talán csak, annyi kiváló társához hasonlóan, nem űzik el őt is. Markó tehát nem a történelmi Erdély földjén bőven termő csodabogarak egyike, és nem száguld, nem vív, nem ujjong, óvatosan lép. Régebbi mintát formáz, liberális alkat és ettől nem leválaszthatóan kulturális nacionalista.
Rendszerváltó napvilág vagy tolvajok kertje? Fontos közös pont – úgymint Markó, Lengyel és köztem –, hogy a mai fősodor-véleménnyel szemben – mindhárman érezzük a rendszerváltó két évtized magyarországi illetve erdélyi pátoszát és… tragikumát is. Lengyel szerint egyenkénti és közös művünk ugyanúgy tönkre ment itt, Markó pedig, akárcsak én, viszont optimista, legalábbis annyiban, hogy ami megtörtént, az már mind létező, és e minőségben legalább a jövő számára eleven örökség. A szabadságot tehát, noha például a kiváló Kerékgyártó István Rendszerváltó regényhősével ezt pont másként látja, alapvetően talán nem a bűn mozgatta. (Aminthogy ebben a könyvben arról nem esik szó, de én éppen nem a szabadság két évtizedét, hanem a kommunizmus általam megélt, már nem vérben tocsogó, szakaszát, akárcsak ezt a NER nevű izét érzem egyaránt, ha nem is egyformán komikusnak, sőt röhejesnek.)
Fakó minden teória?
„Soha nem akartam ideológiák mentén élni” (135.o.), mondja és ismétli is Markó Béla. De ennél is többről van itt szó. Miközben az absztrakciókra magam is gyanakodva nézek, de a teóriát, mint a valóság megértésének egyik lehetőségét, én a semminél mindig sokkal többre tartottam. Ha jól értem, nem így van ezzel Markó, ő soha nem elméletek, hanem mindig alkalmazások után kutat. Lengyel elméleti okfejtéseit is mindig eltolja magától. A világon bárhol fellelhető, alkalmazható példákat Dél-Tiroltól, Baszkföldig, Britanniáig keresi. Visszatérő fordulata az, hogy „Én ezt gyakorlatiasan/pragmatikusan közelítem meg.” Mi az, ami működik, kérdezi folyton? Nem maga a praktikus, opportunus észjárás emeli ki a Káeurópai politikusok közül, hiszen ez éppen hogy közös, hanem a mögötte körvonalazódó – éppenséggel volt ennek is gazdag erdélyi hagyománya –, szigorú moralitás, azaz az alkalmazott praktikum természete.
Akárhogy is, Markó Béla komoly ismeretanyagot, műveltséget mozgató, mélyen gondolkodó európai polgár. Be szép is leírni azt a szókapcsolatot, a múlt előtti századbeli jelentéssel, hogy magyar hazafi. Az elméleti konstrukcióktól magát programszerűen eltávolítja, de, szemben a magyar politikai osztály egészével, a pillanatnyi politikai hasznot is – miközben épületekért, iskolákért, egyetemi szakokért, telkekért, egyházi jószágokért, egyéb reáliákért küzd – erős gyanakvással fogadja. Személy szerint a közép-európai jelenből és közelmúltból nem is hasonlítható senkihez, nem egy erdélyi Havel, és Bibónak sem közeli szellemi rokona. Ezekben az életekben mégis van valami közös, az talán, amit Markó úgy fogalmaz meg, hogy ő soha nem vált karrierpolitikussá, elveti, hogy „egy pillanatig is féltem volna a bukástól” (194), (mellesleg ő talán az egyetlen, aki valóban nem is bukott meg.). Otthagyta. Valami más maradt. Igaz, az írók többnyire ilyenek, az uralgás, különösen a rémuralgás, nem kenyerük, Göncz Árpádot, akinek, Markóval hasonlítva, önálló politikai tettekre, kezdeményezésekre kevesebb tere volt, az egyén érdekelte, bárki, akit anya szült, Markót pedig a nemzeti közösség, de egyiküket sem az elméletek. Ez műveltségük alapmintázatának is következménye, de a megélt életeké is. Így azért Markóban több lett a politikus, Gönczben a moralista.
Egyszerre vagyok bennszülöttje és kinnszülöttje a költő-politikus világának. De úgy érzem, lényegesen több köt hozzá, mint literátor érdeklődésem.
Etnikai politika, etnikai párt
Az alkotmányos demokráciáknak az etnikai pártok ismert, de nem megszokott alakzatai. Nem egyszer a politikai szélhámosok és a piszkos bizniszek fedőszervei. Felismerték a veszélyt. Markó erről úgy beszél, hogy egy társadalmi alakzat „nem úgy rothad, mint az alma, hogy egyik oldal már barna, a másikon pedig ép és egészséges, tehát nem kell mást csinálni, mint kivágni a rothadt részt, majd jóízűen elrágcsálni a többit”. (6.o.) Az etnikai politizálás nála mégsem nélkülöz komoly és az etnicitáson is túlmutató elveket. Úgy véli, és ez általános elvnek is jól védhető, hogy „Kétírányba gyengüljön a nemzetállam… lefelé. a helyi közösségek felé is”, ne csak felfelé az uniós integráció jegyében (106.o.).
Nem ritka, de ugyancsak nehéz politikai örökség, nyíltan beszél erről is Markó, milyen nehéz lecke, amikor a korábban elnyomó nemzet válik elnyomottá, és „(e)gyáltalán tanult-e valaha valaki a saját szenvedéséből” (248. o.).
Mindazonáltal az RMDSZ szerencsés csillagzat alatt és a fentebb ábrázolni próbált történelmi küldetés terhével született. Nagy szerencséjére főként szegény legények/leányok, csóró értelmiségiek bábáskodtak a születésénél. Költők, szerkesztők, akik megtanulták, mekkora egzisztenciális gond az, amikor a kölyök szétrúgja az alig egy hónapja kapott tornacipőt. Nem a romantikus szegénység az erény forrása. Személyiségük erkölcsi megalapozottsága miatt nincs hasonlítási alap az RMDSZ létrehozói és az az olténiai pásztor cipészinasnak állt hótszegény fiával, ahogy a Bibó Kollégiumba került alsó-középosztály középszegény vidéki fiúkkal sem. Ez nyilván nem áll a párt egészére, de Markónál a nemzeti felsőbbségtudatnak, gőgnek semmilyen jelével soha nem találkoztam. Erős rokonszenvvel figyeltem a szerveződést a kezdettől, amihez nyilván hozzásegített az is, hogy a maihoz mérve igencsak tágkeblű volt akkor még a magyar világ. Nyilván jól érezték a veszélyeket, elővigyázatossági lépések történtek a belső értékpluralizmus biztosítására, és a pártok esetében nem szokványos jogállami belső mechanizmusok alkalmazására, de ezekről többet, különösen a működési tapasztalatokról, semmit nem tudok. Ami pedig az RMDSZ-t is nyílván elérő korrupciót illeti, Markó erről annyit mond, hogy az RMDSZ mindig kevésbé volt megfertőzve a korrupcióval, mint a környezete. Ez, noha nem vigasztaló, bizonyára igaz.
Egyéni vagy közösségi jogok
Amióta engem a jogosultságok egyáltalán foglalkoztatnak, azaz eléggé régen, bár fenntartásokkal, mindig is elfogadtam a kollektív jogok koncepcióját. Ugyanakkor, ehhez hozzá kell tennem, hogy nem múló gyanakvással is nézek a kollektív jogokra, és, miközben tudom, hogy közösségi jogok nélkül például a népi kultúra, az oktatás szegényebb lenne, ha tehetem, határait, az egyéni jogok javára, szűkíteném. Ez alatt azt értem, hogy a közösség jogait szívesen átfordítom egyéni jogokká. Igaz, a székelyek számára a kollektív szabadságok, sőt a közösségi tulajdon is, a történelemből bensőségesen ismerős. Ebben azt hiszem nem is értünk egyet Markóval. Fenntartásaimnak oka az, hogy a kollektív jogokon én folyamatosan érzem a rendiség valamely kései és avas illatát. Hogy amit csak együttesen szabad, az együttesen lesz kötelező. Ráadásul, ez amúgy mellékszál, de az egyéni jogokkal gyakran messzebb jutunk, mint a kollektívokkal. Mondok egy példát, az RMDSZ, nagyon helyesen, folyamatosan napirenden tartja a magyar nyelvű helységtáblák ügyét. Nem kell ezt cifrázni, morálisan és ésszerűen is indokolt, hogy ahol egy nemzeti közösség a lakosság tíz százalékát eléri, ott legyenek a közösség anyanyelvén helység-nevek, de az utca- és intézménynevek is legyenek két-, illetve többnyelvűek. De mi történjen, ha ez az arány az adott esetben éppen csupán 9%? És ha még annyi sem? Ha egy valaha szászok/örmények/magyarok/ukránok lakta településen egyetlen szász, stb. megmaradt család, őseik emlékét is tisztelve, hozzáteszem, nyilván saját költségén, és a városképi, közlekedési stb. igazgatási szabályokat megtartva, miért is ne tehetnék ki a település régi nemzetiségi nevét őrző, azt megörökítő névtáblát? A falu és a város ezzel rosszul jár? Vajon, és ez az egyéni jogok legfontosabb tesztje, a falunevek ugyan kinek a jogát sértik. Aha, hogy a múlt megsérti a jelent? A feltételezés is gyermeteg. Gondolhatják-e akár egy másodpercig például a budafoki vagy diósdi magyarok, hogy az ő jogaikat valaha bárhogyan is sértheti a település régi német nevének látványa? Lehet önzés nélkül létezni? "Valaki megkérdi, mi az, ami odahaza a legnehezebben elviselhető? Csak azt felelhetem, a gyűlölet. Az anyagi gondok, a társadalom veszélyes reflexei az idő kérdéseire: mindezt el kell viselni. De a gyűlölség légköre, amely otthon körülvesz, csakugyan nehezen elviselhető. Osztályok, felekezetek, fajták, mindenki gyűlöl mindenkit... ebben a légkörben nehéz élni." (Márai, 1947.) De jó lenne kimondani, ezen már örökre túl vagyunk!
A magyar, a román és a jó román
Lengyel László Cioran-t idézi egy helyen, aki azt írta le a füzetei egyikébe a 60-as években: „Annak kapcsán, hogy Ady szerint ’átok magyarnak lenni’, azt írtam a múltkor, hogy románnak lenni még nagyobb átok.”(235. o.)
Ma Románia államfője a szász Johannis, aki a magyarok közösségi igényeivel szemben hűvös és értetlen, a kisebbségi jogok nem is érdeklik. Ő, akit miközben – legyen ez bármilyen furcsa – azért választották meg, mert német, egyfolytában azt érzékelteti, „retorikájával, a gesztusaival, hogy ő is a román nemzet tagja”, hogy milyen erősen kötődik a románsághoz. 2017. februárjában, személyes bátorságot mutatva kiment a tüntetők közé; a hangzavarban egyetlen mondat volt csak érthető „Mindannyian románok vagyunk!”.
Johannist ugyan, ahogyan korábban ő saját magát, a románok sem tartják románnak, viszont bátran elmondható róla, hogy, ha nem is román, de jó román. Számára ez az identitás-kérdés valószínűleg alapvetően szituatív.
A Ki a magyar?, Ki a román? Markó egzisztenciális problémája. Eszére és szabadelvű ösztöneire hallgatva, radikálisan felel a Ki a magyar ma? örökzöld kérdésére. Válasza olyan egyszerű és közhelyes, amennyire emelkedett is: Magyar az, aki magyarnak tartja magát. Sőt, egy helyen odáig megy, hogy kijelenti, olyan hogy magyar nincs, csak magyar nyelv van. Amely kijelentés persze értelmezésre szorul, és Márai azon megjegyzésével cseng össze, mely szerint csak ez a szép keleti nyelv köt bennünket össze. Ezt a definíciót én is otthonosnak érzem, mert válaszol arra, amit akár Kertész-dilemmának is nevezhetek. Ugyanis Kertész Imre elkeseredésében tett olyan kijelentéseket, hogy nem tartozik a magyar nemzethez, nem tartja magát magyarnak, magyar írónak sem. Ám ha valaki ilyet mond, nem mindegy, hogy az illető részecskefizikus, mikrobiológus, zenész vagy író. Ha, mint Kertész, fontos mondatokat író író, akkor a magyarokat megrángató, akár sértő mondataival is a magyar kultúrát építi, azaz akár a feje tetejére is állhat, egyszerűen nem képes nem magyar lenni.
A romániai magyar politikus románságával már másként áll a dolog, a minden etnikai gőgöt elutasító Markó Béla lerománozását természetesen utasítja el. A történet érdekes, akkor játszódik, amikor 2004-ben elvállalta, hogy Románia államelnök-jelöltje legyen.
Az elnökjelölti tévévitán azt kérdezték a négy jelölttől, hogy – Önöknek mit jelent jó románnak lenni? Markó, emlékei szerint, először úgy érezte csapdába esett, a hideg futott végig a hátán, majd így felelt: „Nézzék, én nem tudom, mit jelent jó románnak lenni, mert én nem vagyok román. Én magyar vagyok, és román állampolgár, ezért azt el tudom mondani, hogy milyen is jó román állampolgárnak lenni. (233. o.)
***
Markó Béla az elmúlt huszonöt év legsikeresebb magyar politikusa. Nem a hatalomtechnika és nem az uralgás és rémuralgás terén learatott sikerek okán (ebben Orbán Viktornak bizonyára nincs és nem is lesz versenytársa). Hanem abban a tekintetben, hogy bebizonyította, hogy a világos és igazságos politikai célokért küzdő, morálisan megalapozott személyiség szinte lehetetlen környülállások közepette, nem egyszer furcsa, önmagában nehezen megmagyarázható kompromisszumok és alkuk hálójában küzdve is felépítheti politikai életművét, érhet el olyan sikereket, amelyek a jövőben színre lépő magyar és a romániai politikusok számára bizonyosan mintát jelentenek.
(Kép forrása: HVG.hu)
