Nem azért, mert olyan jól csináltuk, hanem azért, mert ilyesmire Magyarországon eddig nem volt példa. Az újságírás íratlan és írott szabályait és a lap szerkesztői alapelveit rendszeresen szembesítettük az újság gyakorlatával. Ez az alább olvasható utolsó ombudsmani állásfoglalás, mely a június 24-i lapszám részére készült, valahogy már nem tudott megjelenni, noha megjelenését a lap vezetői a mindig elkövetkező következő hétre ígérték. De akárhogy is, bátor tett volt a Magyar Hírlaptól, hogy felkért minket erre az ádáz munkára, és az is, hogy ilyen sokáig elviselt bennünket. Most megint nincs magyar újság, mely szerkesztői gyakorlatához független külső ellenőrt alkalmazna. Mi pedig, a szokásos zsurnalista fordulat szerint, szögre akasztjuk az újságombudsmani pennát.
Amikor néhány hónappal ezelőtt tulajdonosváltás történt a Magyar Hírlapnál, már felhívtuk a figyelmet arra a rendhagyó helyzetre, hogy Széles Gábor személyében nem csupán egy országosan ismert üzletember lett a lap többségi tulajdonosa, hanem egyúttal olyan közéleti személyiség, aki a Magyar Gyáriparosok Országos Szövetségének elnökeként is gyakran szerepel a hírekben. Ez, miközben önmagában tökéletesen rendjén való, de feladatok elé is állíthatja a szerkesztőséget. Ha a laptulajdonos MGYOSZ-elnöki minőségében országos súlyú események szereplőjévé válik, akkor arról be kell számolni a lapban, és mindezt úgy kell megtenni, hogy az olvasó tárgyilagos tájékoztatáshoz fűződő érdeke ne sérüljön, ugyanakkor nyilván senki nem akar összeveszni a kenyéradójával. (Bár, ki tudja, a lap szavahihetőségének talán jót tesz az ilyesmi.) Különösen nehéz az ilyen helyzeteket kezelni akkor, ha az a hír, hogy konfliktus keletkezett a tulajdonos és a kormányzat között. Annak idején azt írtuk, hogy több elfogadható megoldása is lehet a problémának, de az elengedhetetlen, hogy legyen egy statútum, ami rögzíti a kiadó és a szerkesztőség jogait, és lehetőleg legyen valamilyen nyilvános, az olvasók által megismerhető irányelv, amely minden hasonló helyzetben alkalmazandó.
Akkor még nem sejtettük, hogy az élet ilyen drámai formában fogja megint felvetni ezt a kérdést. Mint az olvasók bizonyára tudják, a múlt hét csütörtökén az Országos Érdekegyeztető Tanács ülésén indulatos szóváltás történt Széles Gábor és Gyurcsány Ferenc miniszterelnök között. Széles a társasági adó tervezett emelését kifogásolta, figyelmeztetve, hogy ez vállalkozások sorát arra késztetheti, hogy az állítólag kedvezőbb feltételeket biztosító Szlovákiába álljanak odébb. Erre a kormányfő olyasformán válaszolt, hogy aki nem vállal szolidaritást, az mehet Szlovákiába, ha akar.
A hír azonnal bejárta a sajtót, és persze a Magyar Hírlap sem maradt tétlen. Jóformán a teljes címoldalt és a második és harmadik oldalt az eseménynek szentelte, olvastunk továbbá Széles-interjút és szerkesztőségi álláspontot is ugyanerről. Aki látta a lapszámot (június 17.), tudja, hogy a szerkesztőség rettenthetetlenül szembeszállt az indulatoskodó miniszterelnökkel, és bátran pártját fogta a MGYOSZ-elnöknek. Lehet, hogy a magyar sajtóviszonyok között kevés lap tehette volna meg, hogy ilyenkor ne a tulajdonos oldalára álljon. És persze az is lehet, hogy a tulajdonosnak történetesen igaza van a vitában, bár mi nem hisszük, hogy így volna. És ha nincs igaza, a szerkesztőségnek akkor is joga van a saját véleményéhez.
De mindezt megengedve, a lap eljárása több ponton kifogásolható, sőt, elfogadhatatlan. Éppen mert a konfliktus a lap tulajdonosát is érintette. A komoly újságnak ilyenkor törekednie kell a megalapozott érvelésre és arra, nehogy elfogultnak tűnjék. Ehhez képest a tudósítás (tehát nem az álláspont) tele volt durván minősítő jelzőkkel és állításokkal: "őszinteségi hiány", mondja a szalagcím, Gyurcsány hangneme "kioktató", és "rosszul tűri", ha nem értik. "Irritáló" megjegyzéseket tesz, és a főbűn, "ráförmedt" Széles Gáborra. Az egyik képaláírás már általánosított tényként rögzíti, hogy a miniszterelnök "hajlamos irritáló és egymásnak ellentmondó nyilatkozatokra". Korábban már írtunk arról, hogy bizonyos korlátok között nem feltétlenül baj, ha a tudósításokban előfordulnak minősítő jellegű fordulatok is, de azért ezzel óvatosan kell bánni: világos határvonalat kell húzni a tudósítás és a vélemény közé. Nézetünk szerint ez a tudósítás bármiféle elképzelhető műfaji határon túlment. Félreértés ne essék: a minősítések akár mindegyikében igaza lehet a lapnak, és nem is a stílussal van gondunk, hanem a műfajjal: az ilyen megjegyzéseknek a véleményrovatban van a helyük. (Szerintünk a szerkesztőségi álláspont is elég rosszízűre sikeredett - a kormányfőről hirtelen kiderült, hogy nem ura idegeinek, egyre vékonyabb szálak fűzik a valósághoz, képtelen eleget tenni alapvető feladatainak, és mindez valószínűleg azért van így, mert KISZ-es múltú -, de éppen műfaji okokból ez kevéssé kifogásolható.)
A Széles Gáborral készült rövid interjú is vitatható. Már írtunk arról, hogy nézetünk szerint a főszabály az legyen, hogy az interjút készítő újságíró nevét feltüntetik, és ettől csak kivételes, nagyon indokolt esetben volna szabad eltérni. Ezt a szerkesztőség nyilván másképp látja, mert a Széles-interjú, sok másikhoz hasonlóan, név nélkül készült. Az indítás hamisítatlan alákérdezés: "A kormány megalakulása óta kétszer ült össze az Országos Érdekegyeztető Tanács. Az első megbeszélésen a miniszterelnök a magyar vállalkozók tisztességét vonta kétségbe, csütörtökön pedig szlovákiai költözést ajánlott az elégedetleneknek." Ez így még a tényeknek sem felel meg, hiszen a Szlovákiába költözés gondolatát nem a kormányfő vetette fel. A vállalkozók tisztességtelenségére vonatkozó miniszterelnöki állítást nem találtunk sehol másutt, de ez lehet a mi hibánk. Viszont az MH-nak az első OÉT-ülésről szóló tudósításában sem szerepelt semmi ilyesmi (június 12.). Aztán arra az interjúkérdésre sem lennénk büszkék, hogy "Nem túl biztató kilátások:": ez Szélesnek a jövőre vonatkozó komor előrejelzéseit követte.
De még csak nem is ez itt a fő probléma. Említettük, a realitásérzék azt mondatja velünk, ennél sokkal tárgyszerűbb tálalásra nem nagyon számíthattunk. De van valami, amit a lapnak mindenféleképpen meg kellett volna tennie. A tudósításban, az interjúban és a szerkesztőségi álláspontban kurta utalás sincs arra, hogy a konfliktus egyik főszereplője a lap tulajdonosa. Ez megengedhetetlen. Nem lehet arra hivatkozni, hogy ezt úgyis mindenki tudja, mert egyrészt ez nincs így, másrészt meg ezt akkor is közölni kell. Mindenki tudja, hogy George Bush az Egyesült Államok elnöke, mégis megemlítjük ezt a tényt minden alkalommal, amikor írunk róla. Ha az Magyar Hírlap Széles esetében is így járt volna el, jóformán az összes, fent felsorolt hiányosság és hiba zárójelbe tehető lenne: a hivatkozás az olvasók számára kis piros zászlóként jelezte volna, hogy némi távolságtartással olvasandók az eseményről írottak.
Nem az a bajunk, hogy a lap véletlenül és történetesen a tulajdonossal értett egyet, hanem az, hogy nem tette ezt világossá.
A cikk az Élet és Irodalom 2006. augusztus 4-i számában jelent meg.
