Horn Gyula és Orbán Viktor, koalíciós feszültségeik ellenére, sziklaszilárd módon uralták pártjukat, és parlamenti többségük sem forgott veszélyben egy pillanatra sem. Az Antall József (és a halála után őt követő Boross Péter) mögött álló parlamenti többség ugyan az 1990-1994-es ciklus végére formálisan néhány főre fogyatkozott, ám a koalícióból kiszakadt jobboldali csoportocskák változékony politikája mindvégig biztosított némi tartalékot a kormánytöbbség számára, arról nem is beszélve, hogy elképzelhetetlen volt, hogy ezek a csoportok az akkori liberális és szocialista ellenzéki frakciókkal összeállva új kormányt alakítsanak. Ezzel az észrevétellel el is jutottunk az úgynevezett konstruktív bizalmatlansági indítvány intézményének legfontosabb vonásához. A bizalmatlansági indítvány a parlamentáris kormányzati berendezkedésű államokban arra szolgál, hogy új választások kiírása nélkül, menet közben le lehessen cserélni a kormányt, amennyiben a mögötte álló parlamenti többség valamilyen okból megszűnt. Nagyon jó indokok szólnak amellett, hogy ilyen esetekben ne kelljen feltétlenül új választást kiírni, és módot lehessen biztosítani a menet közbeni korrekcióra, az elhúzódó kormányválság megelőzésére. A parlamentáris kormányzati rendszerben a végrehajtó hatalom vezetőjét, a kormányfőt nem közvetlenül a nép választja, hanem a parlament, ezért ésszerű, ha ugyanez a testület vissza is vonhatja a megbízatást a kormánytól, mint ahogy az is, hogy egyes miniszterek ellen ne lehessen bizalmatlansági indítványt kezdeményezni, ilyen módon mintegy leszalámizva a kormányt. Előfordulhat például, hogy a kormánytöbbség teljesen egységes, és a kormány politikája sincsen válságban, de valamiért - például korrupciós ügy vagy más, a személyét közvetlenül érintő körülmény miatt - személy szerint a miniszterelnök számára elkerülhetetlenné válik a távozás. Ilyenkor semmi nem szól amellett, hogy idő előtt új választásokat kelljen kiírni: a kormánytöbbség pártjai egyszerűen kiválasztják az utódot.
A bizalmatlansági indítvány egyik speciális változata a magyar alkotmányban is szereplő konstruktív bizalmatlansági indítvány. Ennek a verziónak a lényege az, hogy bizalmatlansági indítványt csak úgy lehet benyújtani (egyébként az országgyűlési képviselők egyötöde kezdeményezhet ilyen lépést), hogy az egyszersmind az új miniszterelnök-jelölt személyére is javaslatot tesz. Ez a megszorítás azt a célt szolgálja, hogy bizonyos mérvű stabilitást biztosítson a kormánynak olyan helyzetekben is, amikor annak parlamenti többsége bizonytalanná válik. A konstruktív bizalmatlanság szabálya esetén ugyanis nem elég az indítvány sikeréhez, hogy több képviselő álljon szemben a kormánnyal, mint amennyi mellette áll, hanem ezen felül arra is szükség van, hogy ez a többség képes legyen megegyezni egy közös kormányprogramban és miniszterelnök-jelöltben is. Ettől lesz "konstruktív" az indítvány: nem lehet egyszerűen csak kormányt buktatni, egyúttal az új kormánynak is megbízást kell adni. Természetesen, az alkotmány lehetőséget ad a kormánnyal szembeni bizalmatlanság nem "konstruktív" kinyilvánítására is. Például, a kormány maga megteheti, hogy valamelyik szavazást az Országgyűlésben bizalmi szavazássá nyilvánítja, és amennyiben ezt a szavazást elveszíti, az alkotmány értelmében be kell nyújtania lemondását az államfőhöz. Továbbá, ha a kormány elveszítette többségét az Országgyűlésben, akkor a vele szembenálló parlamenti többség megszüntetheti megbízatását akkor is, ha egyébként nem tud közös kormányprogramban és kormányfőben megállapodni, mégpedig oly módon, hogy nem a kormányt váltja le, hanem magát az Országgyűlést oszlatja föl, egyszerű többségi szavazással. Ez azonban új választások kiírását jelenti, ami a kezdeményezőkre nézve igen kockázatos lehet.
A konstruktív bizalmatlansági indítvány intézménye nem szerepelt a Magyar Köztársaság eredeti, 1989. októberében elfogadott alkotmányában. Csak 1990-ben, már az első szabad választások után, az MDF és az SZDSZ, az akkori két legnagyobb párt megegyezésének eredményeként került be, mégpedig egy átfogó, az alkotmányos berendezkedés több pontját érintő megállapodás-csomag egyik elemeként. Az MDF leendő vezető kormánypártként érthetően elsősorban a kormányozhatóság szempontjaira ügyelt, vélhetően azt is megérezve, hogy a kisgazda partner és saját radikálisai még gondot jelenthetnek. A vezető ellenzéki párt pedig szintén indokoltan mindenekelőtt arra keresett garanciákat, hogy az új kormány nem fog visszaélni hatalmával, és nem veszélyezteti a sajtó és más független intézmények önállóságát. Így született meg az a megállapodás, amely radikálisan csökkentette a kétharmados törvények számát, és bevezette a konstruktív bizalmatlanság intézményét, valamint azt a szabályt, hogy az Országgyűlés csak a miniszterelnökről szavaz, a miniszterekről nem: őket a kormányfő választhatja ki, és bizalmatlansági indítványt is csak a kormány egésze ellen lehet kezdeményezni. Mindezek a szabályok a kormány stabilitását, és azon belül a kormányfő hatalmát erősítették. Cserébe egyszeri alkalommal a legnagyobb ellenzéki párt jelölhette a köztársasági elnököt, és bizonyos intézmények - az állami televízió és rádió, a számvevőszék és a jegybank - élére konszenzusos személyek kerültek.
A konstruktív bizalmatlansági indítvány intézménye tehát egyedi körülmények és alkuhelyzetek folyományaként vált a magyar alkotmányos rendszer részévé, de ettől függetlenül jó okok szólnak a szabály megtartása mellett. A magyarhoz hasonló parlamentáris rendszerekben természetes, hogy a kormánytöbbséget biztosító országgyűlési frakciók maguk közt képesek megegyezni a kormányfő személyében, és semmiféle indok nem szól amellett, hogy más intézményeket és személyeket is be kelljen vonni a döntési folyamatba. Márpedig, ha nem a leendő kormánypárti frakciók állapodnak meg a miniszterelnök-váltásról, hanem maga a miniszterelnök nyújtja be a lemondását az államfőhöz, akkor a köztársasági elnök legalábbis jog szerint majdnem korlátlan kezdeményező szerephez juthat a következő kormányfő kiválasztásában. A szokásjogon és a józan alkotmányos belátáson kívül ugyanis semmilyen alkotmányos rendelkezés nem írja elő, hogy az elnöknek a legnagyobb frakció vagy a parlamenti többséget birtokló frakciók közös jelöltjét kell elfogadnia: ezért, ha valamikor a jövőben véletlenül olyan elnöke lenne az országnak, aki híján van az alkotmányos ítélőképességnek, elvileg azt jelölhetne, akit akar, és ha a parlament negyven napon belül nem választja meg jelöltjeit, feloszlathatja az Országgyűlést. Ez a forgatókönyv tehát azzal a veszéllyel jár, hogy a köztársasági elnököt a pártok közötti hatalmi harc főszereplőjévé teszi, márpedig az elnök alkotmányos helyzete és a kormányzati rendszer egészének logikája ennek elkerülését tenné kívánatossá. Ezért a kormányzati ciklus közbeni kormányfő-váltásnak a legszerencsésebb módja a konstruktív bizalmatlansági indítvány alkalmazása.
