A Köztársaság Napja - 2021 (vélemény)

1. A köztársaság eszméje a magyar kultúrában máig erős, eleven gyökerekkel rendelkezik. Pátoszáról Batsányit követve legszebben talán Petőfi szólt:

 „Most hódolok midőn még messze vagy,/ Midőn még rémes átkozott neved van,/ Midőn még, aki megfeszíteni/ Kész tégedet, azt becsülik legjobban./…  Ha meg nem érem e nagy ünnepet, /Barátim, emlékezzetek meg rólam.../ Republikánus vagyok s az leszek/ A föld alatt is ott a koporsóban!” (Petőfi Sándor: Respublika),

Tartalmáról pedig Vörösmarty:

„Hogy a legalsó pór is kunyhajában/ Mondhassa bizton: nem vagyok magam!/ Testvérim vannak, számos milliók;/ Én védem őket, ők megvédnek engem./ Nem félek tőled, sors, bármit akarsz./ Ez az, miért csüggedni nem szabad.” (Vörösmarty Mihály: Gondolatok a könyvtárban)

És mai aktualitásáról Esterházy Péter:

„De hát nem vagyok arisztokrata, ma Magyarországon, ha valaki nem tudná, nincsen arisztokrácia, nincsenek arisztokraták (legföljebb látogatóban). Olyanok vannak néhányan, kiknek az apjuk, nagyapjuk (és így tovább egy ideig) arisztokrata volt. Én is ilyen vagyok. Amúgy magyar író, republikánus… Az arrogancia, a dölyf és pökhend. Ezek mint a demokrácia ellentettje. Nem beszélünk meg semmit senkivel, önmagunkkal sem, tesszük, mert tehetjük, meg vagyunk választva kétharmaddal, akinek nem tetszik, nyalja ki a seggünk.” (Esterházy Péter: A vereség, /2014/)

Az Eötvös Károly Intézet a Covid megérkeztéig évente kétszer, márciusban és októberben megtartott Legyen Köztársaság! című szabadság-fesztiváljának meghívójában ez a két mondat mindig szerepelt: „A mindannyiunk által megalkotandó majdani köztársaság csak akkor létezhet, ha nevéhez híven közös jószágunk lesz. A köztársaság ugyanis nem a politikusok köztársasága, és nem is csak a bal- vagy jobboldalé, hanem mindenkié. Ha még nem tudjuk, akkor meg fogjuk tanulni: ha nagylelkűen bánunk a másik szabadságával, attól a miénk nem elfogy, hanem éppen gyarapodik.”

Nem így alakult. Ma a nem demokratizálódott monarchia és az ennek folytatását jelentő Horthy-rendszer örököse lett (e szomorú történet bizarr előjátékaként a Bibó nevét viselő kollégiumból indulók által üzemeltetett) a kormányzói eszme felé tájékozódó Orbán-rendszer, míg a szolidáris és demokratikus Magyarország képviselőinek világnézetüktől függetlenül a köztársasági eszme hordozóinak kell(ene) lenniük.

Mindazonáltal fontos eszünkben tartani, hogy nem csupán március 15-e és október 23-a a magyar demokrácia ünnepnapjai. Február 1-e 2005 óta a Köztársaság Napja. Háromnegyed évszázada ezen a napon történt az, hogy első XX. századi, ünneplést és tiszteletet érdemlő alkotmánytörvényünket, az 1946. évi I. törvényt elfogadta a Nemzetgyűlés.  Ezt a törvényt, miután rész-alkotmány volt, nevezhetjük kisalkotmánynak is, melynek eszméit, alkotmányos fejlődését az 1948-ban bekövetkezett kommunista hatalomátvétel törte össze. Viszont rövid életét követően 1989-ben a jogállami forradalom hivatkozási alapjaként és a jogállami alkotmány kiindulópontjaként is szolgált, a rendszerváltó demokratikus pártok akkori történelmi kompromisszuma jelentős részben ezen alapult.

A mostani 2021. február 1-je viszont a demokrácia hívei oldalán csendes volt, nemhogy nem zengett, nem is igen hangzott fel, ha mégis, akkor csak halkan a köztársaság szó. Nem így járt el Orbán talp- és tányérnyaló médiája, amely nem mulasztotta el ezt az alkalmat a köztársaság gyalázására használni. Érthető, ők okkal félnek a köztársaságtól.

Tudjuk, mennyire leszorított, milyen nehéz az ellenzéki pártok helyzete. Ha méltányosak akarunk lenni, akkor az ellenzék magatartásának bírálatakor ezt bizonyosan figyelembe kell vennünk. Mindazonáltal beszélni kell arról, hogy az ellenzék és a szabad sajtó maradéka erről az ünnepről, szerintünk helytelenül, jórészt hallgatott. Azért némi elégtétellel meg kell állapítanunk, hogy a Népszava komoly elemző, nemzetközi és hazai kitekintéssel emlékezett. Niedermüller Péter kerületi polgármester (DK) Bibó István szobránál koszorúzott, a civil világban pedig például a Főnix mozgalom is posztolt az évfordulóról. Mindez persze elégtelennek, kevésnek tűnik.

Hol hallatszik a monarchikus kultusszal szembeforduló szabadságszerető emberek és szervezeteik többségének hangja? – kérdezhetnénk halkan és hangosan is, akkor is, ha a nyilvánosság tereit a Fidesz borzalmas sajtóbirodalmával leuralta.

Aki demokratikus fordulatot akar, annak a közpolitika fogalmaiért és az ezeket használó politikai nyelvért is meg kell küzdenie.  Ebben a küzdelemben kitüntetett szerepe lesz a „köztársaság” szónak. Mert ha az autoriter rendszer nyelvi készleteit használjuk, azzal beszédünket erőtlenné, a mondanivalónk kifejtésére alkalmatlanná tesszük. Ha például az ellenzék a felsőoktatás és a tudomány gerincének gyalázatos megtöréséről, az autonómia szemérmetlen nyíltsággal végrehajtott felszámolásáról a diktatórikus eszközöket használó hatalom nyelvén „modellváltásként” szól, kritikáját a használt kifejezés maga csorbítja ki.

3. A köztársaság híveinek hangja csak akkor hiteles, ha őszinte. A köztársaság ’46-os kikiáltása, ezt is el kell mondanunk, több elemében nem felelt meg a politikai erkölcs, a demokratizálódás követelményeinek.

A kétségkívül történelmi tett legitimációját bizonyosan gyengítette, hogy nem erősítette meg népszavazás.

A parlamenti vitában a köztársaság mellett felszólalók közül pedig többen, erre nincs semmilyen mentség, a kollektív felelősség álláspontját hirdetve, elűzésüket is követelve uszítottak a magyarországi németek ellen.

Az ország a náci hatalomtól megszabadulást/felszabadulást követően, amely a demokratikus alkotmányozást lehetővé tette, a törvény elfogadásakor ugyanezen erő katonai megszállását is nyögte, amely az utcáról, a lakásokból hurcolhatott el bármikor embereket.

A Nemzetgyűlés vitájában az ellenzéki szónokokat, elsősorban a kommunisták, de a szociáldemokraták és mások is bekiabálásaikkal folyamatosan zavarták.  

És mégis, ma is épülésünkre szolgál olvasni Sulyok Dezsőt, Kéthly Annát, Eckhardt Sándort, Szent-Iványi Sándort, Slachta Margitot. És persze érdemes hozzáolvasni az ebben a vitában nem szereplő Bibót.

Sulyok Dezső, az első szónok a Kisgazdapárt nevében például mondandóját azzal a hangütéssel kezdi, hogy szerinte helyes az emberiség történelmét úgy felfognunk mint az egyén és az állam küzdelmét…”Az egyén és az állam küzdelme tulajdonképpen az emberi szabadság története.” - mondta, Aischylos, Sophokles, Euripides, Aristophanes, Sokrates, Platon és Aristoteles Themistokles,  Perikles teljesítményeit említve jut arra a következtetésre, hogy „nyilvánvaló tehát már az emberi történelem kezdetétől, hogy csak a szabad állam, az emberi szabadságot megvalósító állam tud maradandó értéket adni az emberiségnek, a hatalmi állam, katona- vagy rendőrállam erre képtelen.”

A vitában főleg két bátor nő remekelt, egyikük Slachta Margit, aki a folyamatosan bekiabáló, főként kommunista és a szociáldemokrata képviselők félelmetes hangzavarában a köztársasággal szemben bátran védelmezte a Szent Korona megmaradt országát, és a mai szentkoronahalandzsások épülésére is szolgálóan elmés demokratikus értelmezést nyújtott a tanról, miszerint a Szent Korona tana mai értelmében az ország minden lakóját védelmezi minden hatalmi önkénnyel szemben. Csak, a hangulat érzékeltetésére is, egy rövid részletet idézünk ebből:

„Miután a Szent Korona tanának van tartalma, legyen szabad röviden összefoglalnom, hogy miben áll tulajdonképpen a Szent Koronára vonatkozó rész. (Felkiáltások: Tudjuk! – Kondor Imre [pp]: Nem iskola ez! – Marosán György [szd]: Adják vissza a koronát, veszünk érte búzát!) A Szent Korona (Egy hang a kisgazdapárton: Ezer holdakkal körítve!) nem a király jelképe csupán, hanem a magyar nemzeté. (Zaj.) Az egész világon csak a magyar koronának van meg az a jellegzetessége, hogy az a királyt és a nemzetet összefogja; amikor a királyt koronázzák, a nemzetet is koronázzák. (Zaj a kommunista párt oldalán.) A magyar szent Korona nem a király jelvénye, hanem az ország jelvénye. (Felkiáltások a kommunista párt oldalán: A reakció jelvénye!) A magyar Szent Korona mindnyájunkat egybefoglal. Mi koronázott nemzet vagyunk. (Felkiáltások a kommunista párt oldalán: Voltunk!)…”

A másik legjobb beszéd, amely inkább irodalmi és retorikai remeklés, és melynek éppen mai címzettje is lehetne, Kéthly Annáé:

„Az októberi forradalomban kifejeződő köztársasági gondolat az elmúlt korszak leggyűlöltebb fogalma volt. Nagyon jól tudjuk azt, hogy csak történelmileg kiégett, túlhaladott és saját erejükben és hatásukban nem bízó intézmények védői képesek arra a vak, vad és eszközökben nem válogató üldözésre, amellyel király nélküli királyságunk Október és a következő forradalom hősei és intézményei után vetette magát. Az a hullacsarnok azonban, amelyben Ady szerint sem élni, sem meghalni nem tudtak a hullák, s amelynek elején és végén egyformán a szabadsághősök sírja volt a Duna, nem tudta a saját gyalázatához lerángatni Októbert és a két magyar forradalmat, annak tiszta, feddhetetlen embereit, akik a politikusi és az államférfi legfőbb parancsát maradék nélkül betartották, azt, hogy szívedet tartsd melegen, agyadat hidegen, kezedet tisztán.”

Nekünk innen kell folytatnunk.

4. A köztársaság és a nemzeti kultúra

A köztársaság eszméjével homlokegyenest megy szembe a felsőoktatási autonómia és a művészeti alkotás szabadságának évek óta tartó, durva korlátozása. Már a felsőoktatási törvény 2014-es és 2015-ös módosításai által bevezetett kancellár és konzisztórium intézménye is az egyetemi autonómia jelentős csorbításaként értékelendő, nem beszélve a CEU elüldözéséről, az MTA kutatóintézet-hálózatának elvételéről, vagy az ELTE társadalmi nemek tanulmánya szak betiltásáról. E folyamattal párhuzamosan, attól szét nem választhatóan zajlik valamennyi művészeti ág autonómiájának csorbítása: a sor a független színházak működésének teljes ellehetetlenítésétől egészen a könnyűzenei élet einstandolásáig tart. E támadássorozat újabb fejezeteként a kormány a „modellváltás” jelszava alatt egyes egyetemeket úgy ad alapítványi kézbe, hogy az intézménynek pénzügyileg továbbra is az államtól függenek, az egyetemeket fenntartó alapítványok ugyanis nem kapnak a pénzügyi autonómiájukat megalapozó vagyont. A modell lényege, hogy miközben a fenntartói szereppel járó jogkörök az állami vagyonkezelő alapítványok élére a miniszter által kinevezett tagokból álló kuratórium kezébe kerülnek, az érintett egyetemek továbbra is állami finanszírozással működnek. Az így létrehozott „magánegyetemek” jelentős részben tehát továbbra is az államtól kapják a működésükhöz szükséges pénzt, jogilag azonban már nem állami egyetemek, amely számos következménnyel, például azzal jár, hogy az ott dolgozó tanárok, kutatók sem közalkalmazottak, hanem egyszerű munkavállalók, akik ily módon sokkal kiszolgáltatottabb helyzetbe kerülnek. A „modellváltás” mostanra szinte minden jelentős hazai egyetemet érint. Úgy tűnik, a Színház és Filmművészeti Egyetem példamutató ellenállása nem gyűrűzött elég erősen tovább: a Debreceni Egyetem szenátusa mellett a Szegedi Tudományegyetem és a Pécsi Tudományegyetem vezetése is megszavazta a kormány által erőltetett átalakulást. A köztársasági eszmétől semmi nem áll távolabb, mint a szellem szabadságának, az oktatás és a tudomány autonómiájának erőszakos felszámolása.

A Nemzeti Együttműködés Rendszerének alaptörvénye "Nemzeti hitvallás” részében többek közt az alábbiakat rögzíti:

"Büszkék vagyunk a magyar emberek nagyszerű szellemi alkotásaira."

"Vállaljuk, hogy örökségünket, egyedülálló nyelvünket, a magyar kultúrát, a magyarországi nemzetiségek nyelvét és kultúráját, a Kárpát-medence természet adta és ember alkotta értékeit ápoljuk és megóvjuk."

"Hisszük, hogy nemzeti kultúránk gazdag hozzájárulás az európai egység sokszínűségéhez."

Ugyanez az Alaptörvény tartalmazza azt is, hogy „Magyarország államformája köztársaság.”

2021. február 4-én, három nappal a Köztársaság Napja után eltávolították az Ódry Színpad-feliratot az SZFE Vas utcai épületéről, az egyetemi képzést az új, kormány által székbe ültetett vezetés nem merte a színészoktatás évtizedek óta kultikus helyszínén folytatni. Az autokratikus rezsim szakmai közösségek, autonómiák lassú, szerves fejlődésben kialakult belső normáit, hagyományait egy tollvonással húzza át. Mindez pedig, arcpirító gyávasága és alattomossága mellett, épp annak a nemzeti kultúrának a meggyalázása, amely az Alaptörvény szerint „gazdag hozzájárulás az európai egység szokszínűségéhez”. Ahol a köztársaság elbukik, előbb vagy utóbb a nemzeti kultúra is veszélybe kerül.

A köztársaság eszméje demokratikus erőforrás. Különösen azokban az időkben, amikor diktatórikus hatalommal kell szembeszállni. Összetartó kapocs az etnikai, vallási, társadalmi különbségek felett, azokat meghaladó azonosulási lehetőség, egy demokratikus politikai közösség integrációjának hívószava. Egy olyan helyzetben, amikor éppen a diktatórikus rezsim súlyos károkozásaival kell szembefordulni a lehető legnagyobb egység megteremtésével, a modern Magyarország számára aligha adódik hagyományaihoz jobban illeszkedő eszme a republikanizmusnál, a köztársaságnál. Ez az eszme aktív, szabad és felelős állampolgárokat hív együttműködésre, mindenkit, aki szereti Magyarországot.