Babits Mihálynak van egy esszéje, amely első ízben csak 1967-ben jelent meg a Filológiai Közleményekben. Pedig a szerző eredetileg 1939 novemberében próbálta publikálni az általa szerkesztett Nyugatban, a cenzúra azonban közbelépett. A hatóság határozata szerint, a tanulmány „Bemutatandó a Vkf. 5. osztályánál!”, ott pedig úgy döntöttek, hogy az írás csak „Törléssel közölhető”. Belia György, aki a Babits Mihály Összegyűjtött Művei sorozatban megjelent Esszék, tanulmányok két kötetét is gondozta (Szépirodalmi Kiadó, Budapest, 1979.), a jegyzetekben mindehhez hozzáfűzte, hogy miután a cenzúra „a hasáblevonat százhatvan sorából száz sort kihúzott, s ezzel teljesen értelmetlenné tette a cikket; érthető, hogy Babits inkább elállt közlésétől”. (Lásd itt, és a továbbiakban i.m. 668.-672. o., 734.o.)
Napjainkban a Fidesz-KDNP koalíció nem tart fenn szabályozott formában működő cenzúra-hivatalt, a szólásszabadság azonban nevesített hatósági jogkörök nélkül is hatékonyan korlátozható. Elegendő, ha a hatalom birtokosai fölvásárolják a sajtópiac szereplőinek tekintélyes részét, miközben a közpénzből működtetett médiumok évek óta engedelmes propagandaeszközként szolgálnak. A zsugorodó szabad felületek fenntartása, finanszírozása pedig növekvő bátorságot igényel, különösen, hogy a kormánytöbbség – miután lefolytatta a nemzeti konzultációt – megszavazta a külföldről támogatott civilszervezetek megbélyegzéséről szóló törvényjavaslatot.
Babits posztumusz közreadott munkája „A háború háborúja” címet viseli, és mindenekelőtt a kései írások megejtően személyes hangjával kelti fel figyelmünket. A szerző számba veszi, hogy harmincéves koráig a háború számára a fantázia birodalmához tartozott: „csak könyvekből ismertem a háborút, amennyire ezt ismeretnek lehet nevezni. Az irodalom és történelem témáját láttam benne”. Megidézi gyermekkorát, amikor nagyanyja házában „fegyverek függtek egy nagy, zöld posztótáblán a falon, köztük egy kard is, amelyet én mindig nagy áhítattal néztem, elgondolva, hogy [nagyapja] talán evvel kaszabolta az osztrákot”.
Az első világháború mutatta meg neki először, hogy a háború nem a családi anekdotakincs része, hanem törvényesített tömeggyilkosságok története. Mint írja: „Egész lelkem fellázadt ellene, s elkeseredésemmel nem álltam egyedül, Európa és hazám minden jobb szelleme együtt volt velem ebben, a könyvek frontot alkottak… A háború mögött folyt még egy másik, mélyebb és titkosabb háború is. Ebben maga a Háború került szembe a könyvekkel. A világháború idején minden igazi könyv lényegileg háborúellenes volt”.
Utóbb, a múlt század ’30-as éveiben azonban Babits szembesült egy újabb, kényelmetlen-kegyetlen kérdéssel: vajon továbbra is a Háború-e a Kultúra valódi ellenfele, és a pacifisták maradtak-e a Könyvek igaz védelmezői? A költő a Hitlerrel szövetkező magyar államférfiak működése láttán megértette, hogy a züllött, amorális hatalmakkal szemben a békevágy hangoztatása esetenként fölér a bűnrészességgel. A már idézett, okkal cenzúrázott esszéjében a következőket írta: „Nem a német harcol az angol ellen, vagy megfordítva; az Ember harcol valami ellen, amit magában hordoz, és amitől szabadulni akar. Az emberiségnek le kell győznie önmagát, a saját kényszereit és lehetőségeit. A harc voltaképpen a harc mögött folyik, s nem az országhatárok fontosak, hanem a szellemi határok. Ez az a harc, amelyre gondolva még Krisztus is a kardot emlegette. Ezt a harcot végig kell vívni: semmiféle pacifizmus nem használ itt többé”.
Lehet, manapság kevesen olvassák Babits írásait. Mindenesetre 2017-ben is rendre a „viszálykodás” megszüntetésére, a rabok és rabtartók „békés egymás mellett élésére” intenek egyes cinikus, képmutató politikusok. Szerintük legsúlyosabb életproblémáinkat nem az európai szellem ellenfelei, köztük a magyar kormány, jelentik, hanem azok, akik nyilvánosan kimondják, hogy az alapvető emberi jogok sorsa nem múlhat a parlamenti többség pillanatnyi érdekein.
Az idén tavasszal újraválasztott köztársasági elnök is a stílus, a politikai közbeszéd drámai mértékű romlására hívta fel a figyelmet. Beiktatási beszédében – egyebek között – kitért a következőkre:
„Közbeszédünk színvonala az utóbbi időben drámai mértékben romlott. Itt és most mindezért nem akarom porciózni a felelősséget. De a politikai számosság okán mindig a kormánypártoké a nagyobb.
Nem érdemes méricskélni, ki kezdte előbb, ki volt először a durvább, ki lépett át először egy határvonalat. Közös a felelősségünk a közbeszéd jelen állapotáért. Közös a felelősségünk a hogyan továbbért. Egy év van még a választásokig, a választópolgárok többsége biztosan nem akar ez idő alatt egy kitörésre készülő vulkán tetején élni.
Kérdés: megadjuk-e a másiknak a kellő tiszteletet? Érveket mérünk-e össze érvekkel? Tényeket tényekkel? Vagy indulatokat indulatokkal.”
Áder János azonban tévedett, amikor a rosszul megválasztott szavakat, „a közbeszéd romló állapotát” kárhoztatta. Eljárása jóhiszeműnek sem tekinthető: a kétségtelen hangzavarban nem tett különbséget ok és okozat, a jogfosztók és jogfosztottak kiáltása között. Pedig, ha valakinek, neki tudnia kell, hogy a kormánypártok nem azért felelősek, mert a szavazatok többségével rendelkeznek az Országgyűlésben. Bűnük mindenekelőtt az, hogy törvényerőre emelték a hamisságot, a mások rágalmazását, bűnbaknak kiáltották ki a gyengét, az elesettet, és ellenségnek a szabadság védelmezőit. Az elnök, miközben az alpári indulatok ellen kampányol, tisztában van vele, hogy az elkövetkező évek sokkal fontosabb dolgokról szólnak: 2018 után eldől, hogy a (várhatóan) megalakuló negyedik Orbán-kormány fölszámolhatja-e a sajtó- és szólásszabadság maradékát, képes lesz-e megakadályozni, hogy a ma még tevékeny civilek a jogállami értékeket átmentsék a jövőbe. A hazugságok elleni harcot mindazonáltal akkor is folytatni kell, ha csupán a Filológiai Közleményekben mondhatjuk el (posztumusz) a véleményünket.
