Hősünk sem érdekeset, sem mulatságosat nem tudott katonaévéből felidézni. Élete legborzasztóbb időszaka volt, az addig minden iránt érdeklődő tizennyolc éves fiú egy év múlva kiégett, ambíciótlan fiatalemberként került ki a Néphadseregből. Harminc évvel később felháborodott, amikor az egyik parlamenti párt elnöke a sorkatonaság eltörlése ellen érvelve azt mondta, hogy már messziről meglátszik a férfin, hogy volt-e katona. A seregben eltöltött tizenegy hónapra úgy emlékezett vissza, mintha egy abszurd alkohológiai központba lett volna bezárva, ahol az alkoholbetegek (a tisztek) annyit vedelhettek, amennyit csak bírtak, és valamilyen perverz ötlet nyomán szabadon rendelkezhettek a szabadságuktól megfosztott sorkatonák sorsáról.
A fiúk szeme előtt egyetlen cél lebegett: minél gyakrabban elszabadulni, hacsak rövid időre is erről a helyről. Pár órás kimenő a városba, egy nagy tányér marhapörkölt, esetleg egy jó mozi, a hétvégi eltáv pedig a család viszontlátásán kívül a tisztességes fürdés és másfél napi házikoszt élményével kecsegtetett. Az ordítozáson és az üres fenyegetődzésen kívül a tisztek kezében az egyetlen, de igen hatásos eszköz a kimenő és a hétvégi eltávozás kiérdemlésén alapuló primitív zsarolási rendszer volt. Mindenki, kivétel nélkül mindenki, része lett ennek a rendszernek. "Katona, ha ezt meg ezt megcsinálja így meg így, akkor feliratkozhat kimenőre. Ha meg amazt, akkor eltávra." Az egyik nagy kihívás a vegyvédelmi öltözék ötven másodpercen belüli felöltése volt, gázálarcban. Ez teljesíthetetlen feladatnak tűnt, de hősünk és barátja, Ádám elhatározták, hogy ha törik, ha szakad, ők megcsinálják. Nagyon szerettek volna egy hétvégét otthon tölteni. Két héten át minden nap gyakorlással töltötték a szűkös szabadidejüket. Mivel biztosra akartak menni, csak akkor jelentkeztek a főhadnagynál, amikor csukott szemmel is negyven másodperc alatt rajtuk volt a vegyvédelmi ruha. A próbatételre sok társuk gyűlt össze a főhadnagy szobája elé. A tiszt kijött, odarendelt egy őrmestert: „maga vigyázzon, hogy a többiek ne segítsenek nekik”, mondta, majd intett, hogy rajta, megnyomta a kezében lévő stoppert, és visszament a szobájába. A fiúk tették a dolgukat, ragyogóan haladtak a százszor begyakorolt módon.
Társaik a faliórát nézve hangosan számolták a másodperceket. A két fiú már majdnem készen volt, még egy-két gomb a kamásnin, amikor a harminc elhangzott. Ekkor kivágódott az ajtó, a főhadnagy teátrális mozdulattal megállította a stoppert. "Ötven másodperc", mondta, majd hozzátette, "na ezt még gyakorolni kell", és visszament a szobájába.
Ádám letépte a gázálarcot, pulykavörös arccal artikulálatlan hangon üvöltött. Hősünk pedig hirtelen, egy szempillantás alatt kristálytisztán felfogott valamit. Azt, hogy nem. Hogy soha többet nem kér sem kimenőt, sem eltávot, sem szabadságot. Nem lesz uralmuk őfelette. Kiszáll. Halálos nyugalom, a teljes közömbösség nyugalma áradt el benne.
Nagyon megkönnyebbült. Attól kezdve nem volt ott. Pedig nyolc hónapig ki sem tette a lábát a laktanyából. Úgy élte át a szabadság élményét 1967-ben Magyarországon, hogy egy percig sem volt szabad.
(Kép forrása: "sajtószabadságért" Youtube-csatorna)
