A szürke ég alatt varjak ülnek a piszkos ágakon. Az elmúlt pár évben olykor rázták és nyögették új szelek az ős magyar fákat, de Magyarország újra és újra, azaz mindig elcsendesedett, tüntetései nem elzúgtak, elsétáltak. Nem tudni, meddig tart ez a csend, mely új, nem a jól ismert hazai csendek egyike. És nem is csak magyar. Sehol sem egészen megértett csend, mert nem az eddigelé ismert társadalomszervezési rendszerek sajátja. Az elterjedt nézet szerint a modern tömegtársadalomban az egyének alapvetően közönyösek, semmit vagy legalábbis a semminél alig többet tesznek maguk és mások védelmében, írt erről Hannah Arendt is, de a neves szerző az események fordulásakor, máskor ennek épp az ellenkezőjét is mondta. Csakhogy a mi tömegtársadalmunk is más, mint a 20. század első kétharmadában megtapasztalt. Ez a mi csendünk már az úgynevezett választási autokrácia csendje, ez már a hibrid valami, akárhogyis más.
Más a másban.
A Hódmezővásárhely szó hallatán az öreg és az ifjabb csatalovak felkapták fejűket, tágultak orrlikaik. Azután fejüket megint lehorgasztották.
Új rend született
A NER alapítója az elmúló magyar időben szívesen papolt a létezés magyar minőségének megőrzéséről, azaz a szép, nemes és választékos életről. Ebből lett a kivételesen nemes és választékos életet élő édesanyjukat megajándékoztató, a lelőtt háziállat tetemét helikoptereztető főminiszterek és a létezés magyar minőségét évente hetvenmilliárdokkal gazdagító családi gázszerelők, házibankárok, valamint a városainkba a barna éjfélt elvivő, azokat sötétbe borító családtagok, és az ügyeket bonyolító filiszterek, azaz, amint Tersánszky megírta a Misi Mókusban, a választékosan beszélő kövér mókusok magyar valósága. Érthetetlennek tűnik az ezt övező közöny. Mármint a sovány mókusoké.
Értjük ugyanakkor, nagyon is jól értjük, hogy a létezés magyar minősége hovatovább nem tűri, hogy a jogállamot akárcsak félénken emlegetők itt packázzanak vele.
Mert nem minden gyáva zsarnok, de minden zsarnok gyáva.
Hódmezővásárhelyen megérintette a NER-t veresége lehetőségének gyenge szellője, és le is vonta a következtetést, ezt az erősen kellemetlen érzést nem akarja még egyszer érezni. És 2018. március 15-én megszületett az új Orbán, aki azonnali hatállyal beígérte, hogy ha eljön az elégtételvevés rendelt ideje, ő aztán elégtételt is vesz. Adjonisten után fogadjisten. Ezzel értelemszerűen bejelentette igényét arra, hogy a választói autokrácia maradék kompetitív jellegét hártyavékonnyá tegye, mely hártya afféle filigrán dísz leend az új, az eddiginél is masszívabb építményen. A perspektíva szinte korlátlan. Egyiptomban például még mindig tartanak választásokat. Abdel Fattáh esz-Szíszit, aki az létezés egyiptomi minőségének ugyancsak páratlan bajnoka, továbbá a nép jótevője, minap a leadott, igaz, kevés számú, szavazat 97,08 százalékával választották újra. Egyetlen riválisának, aki maga is Sziszi lelkes híve, alig három százalék jutott. Az illető amúgy örülhet nagyon, hogy nem ennél többel.
Orbán március végi beszédeiben az addigieken is túlmenve hirdette meg, hogy a létező helyén milyen új ugyancsak választékos világot hoz létre: bejelentette „a Soros zsoldoshadsereg tisztjei”, akik, ő tudja ezt, éppen kétezren harcolnak Magyarország bevándorlóországgá alakításáért, leckét kapnak. Mondanánk erre: szinte agyhalott beszéd, semmi köze semmihez, ami van vagy lehetne. De nem az, szokása szerint ködből teremt létezőt. Még nem létező új kormányunk már figyel és színről színre is látja a valót, névről névre ismeri a gazokat, üzelmeiket éber hatóságaink azelőtt felderítették, hogy akár belekezdtek volna. Államtitkári szintű ígéretre máris mozog az államgép: a Soros-szervezetek rövidesen betiltásra kerülnek.
Király, azt hiszi, alhatik.
És a NER nem áll magában. Már nem a nagy európai liberális tenger magányos hullámtörője. „A liberális korszak, mely 1989-ben kezdődött Közép-Európában, véget ért” – írta 2007-ben Ivan Krastev. Akad olyan, hm, megengedő vélekedés is, amely szerint nem feltétlenül a demokrácia vége az illiberális demokrácia eme újsütetű tündöklése, megjelenése, ugyancsak egyesek szerint, a liberális demokrácia által nyújtotthoz képest szélesebb választási kínálatot biztosít Európa népeinek. És folytathatjuk ezeket az ugyancsak érdekes nem is eszik olyan forrón a kását, hiszen ízlések és pofonok különbözők zsánerű gondolatokat. Ami az egyik embernek populizmus, a másiknak demokrácia, idézik Dahrendorfot az ugyancsak neves szakértők.
A nyers magyar valóság némileg mást mutat: „egyszer nyerjünk, de nagyon” (OV, 2007). Az új világ, mondhatnám egyetlen értelme, kutyaharapást szőrivel, a választás lehetőségének választás útján történő megszüntetése, immár végső sikerrel kecsegtet, kialakulóban az életünk mértékével mérve végtelenített uralom. Amelyben pedig az illiberális rendszer ideális ellenzékének legfőbb mondanivalója a semmi, Sartre-ral pontosítva: a lét és a semmi. A többi parasztvakítás, démonűzés. A rendszer működése a részleteket illetően lehet olykor, ha nem is intelligens, de legalább szofisztikált, mégis egészében faékszerűen egyszerű, más szóval primitív. Sikere mégis kétes, ugyanis fából vaskarika, legalábbis ha az emberekre, a felvilágosodás kései visszfényeként elméjét használó, minden nap döntéseket hozó eszes lényként tekintünk.
Támadás!
Az intézményeket nem maguk a hízásra hajlamos, rendszerint jóllakott önmaguk, hanem a közösség védheti meg, ebből következően pedig a civileknek saját maguknak kell saját magukat védeniük. Első körben a civil szervezeteknek önmagukat, a másodikban pedig a szervezeteken kívüli civileknek a szervezeteket. Ennek előfeltétele, hogy tudomásul vegyék, hogy a politikai támadások berántották őket a politikai térbe. Zakaria szerint az illiberális demokrácia számára a kormányzati hatalmat kritizálók e minőségüknél fogva illegitimek ezért, belső logikája szerint, egzisztenciális ellehetetlenítésük indokolt.
Mindenekelőtt meg kell szabadulnod a Stockholm-szindrómától, be kell látnod, hogy Sztálin elvtársat nem vezették félre, sőt a Nagy Kormányos egyáltalán nem hülye, nem tévedett, amikor téged is megnevezett ellenségként; neki minden autonómia és minden autonóm, legyen bár betegek haldoklók, kóbor macskák vagy kutyák mentője kiiktatandó veszélyforrás. Mert szabad.
Reménykeltő, hogy miközben kétségkívül a liberalizmus globális válsága mutatkozik meg különösen éles fényben itt, Köztes-Európában, másfelől a grúzoktól a magyarokon keresztül a szlovénekig, 1990 táján mindenki – mondhatjuk így is: minden elnyomott nép – megtanulta, hogy az utcán is és a parlamentek, kormányok megalakításakor a kezében van nem kevés hatalom, és erről a hatalomról már nem szívesen mondana le. „1989-ben Budapest és Prága utcáin az emberek szabad, többpárti választásokat, szólásszabadságot és szabad piacgazdaságot követeltek.” Később Tbiliszi és Kijev utcáin viszont mások voltak a jelszavak. Ekkor már olyan rezsimek ellen tiltakoztak, amelyek demokráciának nevezték magukat, és úgy is néztek ki, mint a demokráciák, de természetükben antidemokratikusak voltak. félautoriter rendszerek.” (Iván Krasztev) Sok és feltűnő a hasonlóság a rendszerváltások eme második hullámának Orbán államával: gyenge intézmények, korrupt nacionalista hatalom, szegénység, amelynek következménye lett a buldózer-forradalom Szerbiában (2000), a Rózsás forradalom Grúziában (2003) és a sátortáborozós-narancsos forradalom Ukrajnában (2004 novembere – 2005 januárja). Folytatódik?
A Börzsönyben üdülni vagy a börtönben csücsülni?
Nem minden gyáva diktátor, de minden diktátor gyáva. Orbán politikája a hegemónizmustól a monopolizmus felé mutat. Lesz nemulass! Tuzson Bence szerint „a Soros szervezetek működését be kell tiltani, a bevándorlással foglalkozó szervezetek működését állami engedélyhez kell kötni, az erről szóló STOP Soros törvénycsomagot a választás után az Országgyűlésben azonnal el kell fogadni."
Akárcsak minden magyart, a civileket már az általános iskola alsó tagozatában felvilágosította a Viola néni – Kedves gyerekek én vagyok a Viola néni! —, hogy a politika bűnös dolog, rendes ember attól távol tartja magát, rendes ember soha nem lesz politikus, de még csak nem is politizál, az ilyesmit a bankrablókra, a bankárokra, a maffiára és a politikusokra hagyja. Ha fel is merült később, hogy talán ez tévedés lehet, a rossz lelkiismereti izé csak megmarad. A hatalommal közösködésnek a hatalom bírálatára is kiterjedő erkölcsi elutasítását tovább erősíti a nemzeti együttműködés sorosozó és antiglobalista rizsája, amelynek talán legröhejesebb eleme a vád, hogy a civilek, már létezésükkel is, demokratikus legitimáció hiányában törekednek politikaformáló szerepre. A szóvivő, (de nem főszerkesztő) Kovács Zoltán 2018 januárjában a Financial Timesnak adott interjújában úgy beszélt, hogy „Mr Soros azt hiszi, hogy a civil társadalom feladata, hogy ellenőrizze a végrehajtó hatalmat” holott „legitim módon” csak a választott képviselők politizálhatnak , a civilek nem :).
Az illiberális állam megfélemlítő és sokszor butaságot árasztó kampányainak hatóköre mindazonáltal erősen korlátozott: miközben az óriásplakátokkal és a kormánypropaganda egyéb alantas eszközeivel megszállt falvakban erősen hat, a városban inkább csak bullshit. Amíg a hatvanas években szabadult ötvenhatosok keserűen tapasztalták meg, hogy korábbi kedves ismerőseik átmentek inkább az utca túloldalára, szóba sem mertek velük állni, addig a NER-nek éppen az az ellenkező keserű tapasztalata, hogy az általa támadott civilek a társadalmi érintkezésben, a személyközi kapcsolatokban lényegesen több rokonszenv-megnyilvánulással, mint távolságtartó gesztussal találkoznak, nem kiközösítettek, hanem együttérzés kíséri őket. A szél megfordulóban van. A civilek akár „a pozitív deviancia szigetei” (Martin Bútora) lehetnek. Ugyancsak számításba kell vennünk az EU „puha erejét”, amely előbb-utóbb megtalálja az érvényesülés útját az EU-n belüli autoriter rendszerekkel szemben.
Az illiberális állam nem omnipotens. Magyarországon ennek még az is jele, ahogy, ugyancsak a nagy Putyin útmutatását követve, létrehozta és működteti az ún. kormányzati nem kormányzati szervezetek (GONGO) hálózatát (CÖF, Alapjogokért Központ, stb.).
A politika és a civilek, a civilek és a politika
A civilség morális csapdája a pártok esetről esetre persze érthető, de túlfeszített, az utálatig fokozott elutasítása. Ennek számos szinte humoros megnyilvánulásai közül az egyik leglátványosabb a zöld szervezetek és az LMP megalakulását követő konfliktusok voltak. Az LMP-t, a magyar politika legígéretesebbnek induló innovációjaként a zöld mozgalmak röpítették a politikába, majd a mozgalmárok közül sokan azonnal csalódtak is benne, talán nem függetlenül attól, hogy az LMP parlamentbe jutott képviselői a kinyúlt pulóvereket kiskosztümökre és zakókra cserélték, és – mégis mi mást tettek volna? – felvették a képviselői járandóságokat is. Továbbá időnként – Irgalom atyja ne hagyj el! –, szóba álltak a többi párt politikusaival is. Árulás! hangzott fel rögtön a kórus. Ha nem így lett volna, jobban is alakulhatott volna az aktuális párttörténet.
Magyarországon a fősodorba tartozó civil mozgalmak a mai napig koloncként cipelik a pártellenességet és folyamatosan erkölcsi parancsként ismételik: Mi nem politizálunk, a pecsenyéjüket sütögető politikusok ne szóljanak hozzánk, hagyjanak minket békében!
Pedig a helyeselhető távolságtartás nem tévesztendő össze a pártok és a politika elutasításával, miközben a civilek időközben, elkerülhetetlenül, az autoriter állam által alkotott politikai tér legközepén találták magukat.
A 2017 júniusában az orosz mintára elfogadott a Stop Soros! 1.0 törvényről múlt év őszén a Momentum népszavazást kezdeményezve aláírásgyűjtésbe kezdett . 2017 november 14-én került nyilvánosságra a civilek ernyőszervezete által készített „Nem vesznek részt a civil szervezetek a Momentum népszavazási kampányában” című nyilatkozat, melynek tartalma elég pontosan tükrözte a pártellenesség helytelen dogmáját. Mindkét fél hibázott: a Momentum az aláírásgyűjtés előtt eléggé udvariatlanul nem kereste meg a civileket, ettől függetlenül pedig a civil szervezetek egy részéből pedig kitört a morális pánik, a pártellenes indulat.
A szövegben téves, az alkotmányos demokrácia működésének elméletét érintő megállapítások is vannak: „Egy alkotmányos demokráciában az alkotmányos jogok megsértéséről nem szabad népszavazást tartani. Ha például arról kezdeményeznének népszavazást, hogy bevezessük-e a rabszolgaságot, amennyiben a többség támogatná ezt, az Országgyűlés köteles lenne azt bevezetni - márpedig ez alapjogokat sértene, hasonlóan a civileket megbélyegző törvényhez.”
A tévedés abban áll, hogy a jogkiterjesztés többségi (parlamenti, népszavazási) úton és bírói döntéssel egyaránt megtörténhet. (Annak pedig a NER rendszerében semmi jelentősége nincs, hogy három évig a parlamentet köti a népszavazás eredménye.) Valamely jog pedig kizárólag akkor kerül ki a politikai és bírói viták köréből, amikor, ugyancsak többségi (sokszor népszavazási megerősítéssel) bekerül az Alkotmányba (vagy a kötelező nemzetközi jog részévé lesz, ami viszont a jogérvényesítés szempontból sokkal bonyolultabb). A zsidók emancipációja annak idején jellemzően többségi törvényhozási döntéssel történt, akárcsak a nők választójogának elismerése (1893, Új Zéland, a férfiparlament által). Valójában hol többségi döntésre bízták, hol pedig bírói fórumok adták meg a jogkiterjesztést. Legutóbb néhány hónapja Ausztráliában tartottak véleménynyilvánító népszavazást az azonos neműek házasságáról, ahol a jogkiterjesztők erős, 62%-os többséggel győztek, a parlament pedig, ugyancsak többségi döntéssel meghajolt a népakarat előtt.
Amíg tehát hasznosnak, erkölcsileg és alkotmányosan igazoltnak tartottam a Momentum kezdeményezését, addig néhány civil barátom ehelyett az Alkotmánybírósághoz fordulást javasolta. Ami persze szinte teljesen reménytelen, viszont onnan, vagy enélkül is, kétségkívül el lehet menni az európai bírói fórumokhoz.
Minden párt, működjön akár a mennyországban (ott is, bár valószínűleg erős monarchikus színezettel, de az alkotmányos demokrácia valamelyik változata lehet az államforma), csak sütögeti a saját pecsenyéjét. Ha nem tenné, akkor rászavazni is elég bajos lenne, mert akkor már nem lenne párt. A Momentum akciójának felismerhető önző haszna annyi lett (volna), hogy, kétségkívül jó ügyet szolgálva, nem utolsó sorban Budapesten kívül is, megmutathatta magát reménybeli közönségének, azaz lila asztalait, hatósági engedély nélkül bárhol felállíthatta. A sikeres kampány pedig kétségkívül korlátozta volna a kormány gyűlöletpropagandájának hatásait. A civilek érdeke pedig azt diktálta volna, hogy az aláírásgyűjtésben nem részt véve, hangosan és köszönettel támogassa a Momentum kezdeményezését. Mert a Momentum, ezzel szolgálva a civilek ügyét is, a magyar közönséget segített volna megszólítani.
Mi a teendő ilyenkor?
A pártok romokban (a Fideszről, mert nem párt, nem szólok), a civilek nyakán pedig kés.
Nem az évente más-más alakban megjelenő csodás megváltóban, az új és karizmatikus vezetőben, a csodában, nem a felmentő nyugati csapatokban, nem is a gondviselésben, hanem, hiszen ez olyan egyszerű, csak saját magunkban bízhatunk.
Áprilisban olyan választást tartottak, amely a választói akarat kifejezésére alkalmatlan volt, ennélfogva azon senki nem válthatta le sem a kormányt, sem az ellenzékét. Ezek az olyan amilyen pártok itt maradnak nekünk és velünk még jó darab ideig, és továbbra is vannak környékükön jó emberek, aminthogy, ha körülnézünk, a 47-es villamoson is akadnak ilyenek, ha talán nagyobb számban is.
És azt se felejtsük el, hogy hosszú idő után csapatban (különféle csapatokban) egy új, erkölcsileg felkészült politikusgeneráció jelent meg a politikai színpadon, akikhez komoly reményeket fűzhetünk, és akiket segítenünk kell erkölcsi integritásuk fenntartásában, azaz abban, hogy majd sikeresek legyenek.
Volt itt már minden, volt már Egységes Párt (Keresztény-Keresztyén Földmíves-, Kisgazda- és Polgári Párt) is, de illúzió, a plurális Magyarország hívei számára nem is vonzó, nem is elképzelhető az egységes ellenzéki párt. Az Egységes Pártra Molnár Csabával és Novák Előddel a polgárok, jó okkal, még nagyobb gyanakvással tekintenének, mint a mostaniakra egyenként. Az ellenzéki oldalon a pártokat nem kiütve kellene túllépni a pártpolitikán.
Az nem fogadható el, hogy legalábbis kettészakadt a hon. Ahhoz ez a haza kevés is, sok is. A sokszínű országot kell egyesíteni sokszínűségben. Az ország politikai újraszervezésének munkáját pedig nem Budapesten, hanem a nagyobb városokban kell elkezdeni, és onnan építkezni tovább a falvakban és a fővárosban. Mozgalmat kellene indítani, amelyet én Szabad Magyarországnak neveznék, de persze akárhogy is elnevezhető. A Szabad Magyarország szervezésében mindenki részt vehet, aki szabad, demokratikus és szolidáris országot szeretne magának és gyerekeinek. A politika amúgy is a köz ügyeivel foglalatosságot jelenti, a mozgalomnak a helyi közügyekre legalább akkora figyelmet kell fordítania, mint az országosakra, meg hát a kettő amúgy aligha választható el: politika a szegénygondozás a játszótér takarítása és a polgármester elszámoltatása. Elvárható persze az is, hogy az ellenzéki képviselők idejük jelentős részében az Országgyűlésen kívül ugyancsak segítsék a demokratikus ellenőrzés, a jogok védelmének ügyét.
És akkor Magyarországot a pokol kapui se.
A publicisztika az Élet és Irodalom 2018.05.11-i lapszámában jelent meg.
Fotó: zarojel.hu
